Nem akartam megnézni a Yesterday című 2019-es angol filmet. Féltem tőle, mert az ötlet bugyutának tűnt (kollektív amnézia), a poénokat elcsépeltnek sejtettem (kitörlődik a Beatles a fejekből), az egész biztos túl egyszerű (ezek után persze, hogy a lúzer indie/ai zenész a Beatles dalokkal fut be). De mekkorát tévedtem, és persze az is világos, hogy azért, mert igazi brit filmet látunk, amit az igazi Danny Boyle rendezett. Biztos, hogy az amiknál ez az egész elcsúszott volna, remélhetőleg nem is lesz remake. Banánhéj bizony a téma, mert ha egy ikonhoz nyúlunk, vagy csöpögni fogunk, vagy túltiszteljük, esetleg lerántjuk róla a leplet. Szerencsére a Yesterday valami egész más utat választott, vagyis Danny Boyle keze volt szokás szerint ügyes. Igaz, hogy a történet két mondatban összefoglalható, de a film olyan üdítő és kedves, hogy muszáj mindnekinek megnézni.

Ed Sheeran is aranyoskodik párat a filmben.

A vicc az, hogy Boyle nem elégedett meg a poénnal, az alkotás leitmotivjával, de sikerült még mondanivalót is tölteni a filmbe, vagyis nem csak üres zenélgetést látunk és hallunk - bár a a nagy ódák szuper hangszereléssel üvöltenek a képrenyőről - és suta szerelmi szálat, hanem maradandó gondolatokat is kapunk. Akik szerették vagy szeretik a Beatlest, azért fogják imádni a filmet, akik a Stone-szos táborba tartoznak, most megszerethetik, mert a dübörgő Back In The USSR-nak nem lehet ellenállni. És mi a nagy filozófia, amit az öregedő Boyle szépen belesimít a filmbe? Csak egy már-már elcsépelt, de mégsem eleget hangoztatott gondolat: a kis élet még szebb lehet, mint a nagy. A szeretetteli átlagember harmóniája többet ér, mint a sztárok üres világa tele pénzzel, celebséggel. Boyle karikírozza az amerikai zeneipart, röhög a marketingeseken és ezek ellenpontjaként a tanárságot eszményíti mint szuper, humánus melót. Hát ehhez jó, ha tudjuk, hogy a rendező két lánytestvére is pedagógusként dolgozik, míg szegény Boyle a filmiparban kénytelen kompromisszumokat kötni néha. Talán most, 65 évesen már inkább ő is az oktatást választaná? 

Szép, ahogy a film végén nagy meglepetésünkre felbukkan a főbeatle, noha mást várnánk, én legalábbis Ringóra és Paulra gyanakodtam, de a tengerparton nem ők üldögélnek - hanem Robert Carlyle. Gyönyörű, illuzórikus, egy igazi angol álom! A másik talán Diana feltámasztása lenne... 

Kedves, bájos film a Yesterday, nem cincálja szét az idegeinket (bár egy ideig stresszben leszünk a lebukás veszélye miatt) és nem késztet nagy filozofálgatásra sem, de olyan angol vicc, amin még sokáing röhögünk, és talán az idős szomszéd bácsikának is elmeséljük, mert ezt a poént minden generáció érti. Jó, az Oasisost talán nem, pedig az az egyik legjobb. Yeah, sure!

Fotó: publico.es