Újranéztem a Madison megye hídjai, (vagy A szív hídjai) című filmet. Miért? Mert előtte nem is véletlenül, de rákerestem a Zuhanás a szerelembe (Falling in Love) című szintén Meryl Streep mozira, jól megnéztem (pozitív meglepetés, hogy fent van az hbogo-n) és nagyon tetszett. A film alatt valaki azt írta kommentben, hogy gagyi és ha ebben a témában jót akarunk látni, akkor nézzük meg a Madisont. Megnéztem és cáfolnom kell.

  A Zuhanás a szerelembe szerintem csodaklassz a kliséivel együtt. Azért szuper mert a fiatal De Niro és a fiatal Streep iszonyatosan passzol egymáshoz, "működik a kémia", szokták mondani, de tényleg. Nagyon jók a mellékalakok is, egy percig sem kérdőjelezem meg, hogy De Niro (Frank) lép a felesége mellől és belezúg Streepbe, egyszerűen azért, mert Frank neje egy enyhén bandzsa, helyes, de középszerű nő, aki még a gyerekeiket sem nagyon szereti. Molly (Streep) persze, hogy ugrik a férje mellől, aki egy visszataszítóan vékonyderekú, feminin göndör ürge (mondjuk itt kicsit elgondolkoztam, minek ment egyáltalán hozzá ehhez az alakhoz? külsőre borzasztó, belsőre meg nem sok minden derül ki róla).   Mellékszereplő, de csodálatos persze Harvey Keitel is (tényleg, hova tűnt mostanában?), az elvált blazírt barát, és Dianne Wiest (ó, Hannah és nővérei!) az élvhajhász barátnő. Frank, a főszereplőnk, az a vonzó, sármos pasas, akit ha meglátsz a karácsonyi tülekedésben, tuti nem felejtesz el, pláne ha még neki is mész! Streep Mollyja pedig olyan törékeny, légies, védelemre szoruló szőke cica, amilyen Streep nem  nagyon szokott lenni, mert egyszerűen nem ez a típus, vagy nem ezt látják bele a rendezők, de itt nagyon jól áll neki a karakter. Egy-két vonatút, néhány összeütközés és véglegesen egymásba habarodnak.

  Ezzel szemben a Madison óriási csalódás. Láttam már, persze, akkor tetszett is, de most 40 fölött már több kell a könnyzacskóimnak és reálkritikus énemnek - bár más esetekben jóval kevesebb is elég. A Fallingnál pl. akkor kezdtem megállíthatatlanul sírni, mikor De Niro mégis odaért az állomásra, ahol Streep már órák óta várta és félrehúzva átölelte (először), összepuszilta (először) és azt mondta "I love you, I do".

Szóval a Madison óriási csalódás volt most. Először is borzasztó  a színészválasztás, nyitásnak Streep két felnőtt gyereke jelenik meg a színen, akik bornírt, ellenszenves alakok és rossz rájuk nézni. Aztán itt van a rendező Eastwood, aki magára osztotta a bohém fényképész szerepét, de kérem, már öregember (65), nem passzol hozzá a hős szerelmes szerep, ahogy a sokkal fiatalabb Streep (46) sem. Itt nincs meg a kémia, hiába jók a színészek, egyszerűen zavar Eastwood mindenhol büszkén felbukkanó ráncos teste, a korkülönbség, a hiteltelenség. A történet meg merő giccs, nem is hiszem el: egy pali, aki a világot járja és kvázi az a munkája, hogy vagabund, élete végéig szereti a vidéki háziasszonyt? Hogyan? Miért?

  Ráadásul Streep karaktere azon kívül, hogy unatkozó háziasszony, aki többet akart az élettől (ki nem, ugye) nem indokolja, hogy a világot már keresztül-kasul bejáró Frank életének szerelme legyen. Francesca helyes persze, intelligens, és az ő részéről érthető is a tapasztalt művészlélek iránti vonzalom. De azért az is röhejes, ahogy a fotós Franket tisztálkodás közben nézi nyálcsorgatva. Eastwood teste itt már 66 éves, inas, ráncos, nem a Thelma és Louise BradPittje. És hát Francesca férje sem petyhüdt, vagy kövér, sőt, mivel a farmon dolgozik, bizonyára szintén izmos, erős, akkor miért kell Francescának Frankért epekednie? De az igazi kérdés az, hogy Frank miért vonzódik ennyire Francescához. Lehet, hogy testileg is nagyon passzoltak, az éjszakájukba (szerencsére?) nem látunk bele olyan mélyen, de még ez is kevés. 

  A film vége meg, a kvázi tanulság, már tényleg az arcpirítóan közhelyes-röhejes kategória: a két randa, antipatikus gyerek, miután megérti anyjuk szenvedélyét, rendet tesz saját háza táján, vagyis a férfi összecsókolja és újra megszereti (?) kotnyeles, idegesítő feleségét, Francesca lánya pedig hűvösen lerázza férjét (= végre a sarkára áll?:).

Ráadásul az idő is elszállt fölötte, lassú, vontatott, nem úgy mint a Falling, noha ez '84-es, a Madison pedig '96-os.  De hát így van ez, ha valami igazi, akkor kiállja az idők próbáját, ha viszont hamis...

Ha rám hallgattok, a sötét téli estén, mikor romantikára vágytok, vagy egyszerűen csak megsiratnátok szürke és szerelem mentes/terhes életeteket, a Fallingot nézitek meg és nem a Madisont.

Képek: imdb