A kondenzcsík mesterségesen létrehozott felhő, ami a repülőgép után látható légköri jelenség. Nem, sosem gondoltam felhőként a csíkokra. Azt akarom csupán a kondenzcsíkokról mondani, hogy szimbólumok, a máshol lét jelképei. Ha felnézünk, ott egy repülő, utána marad a csík. Sokszor gondolok arra, hogy a repülőn ülők vajon hova mennek és mi célból. Mivel én még csak nyaralni mentem a levegőn keresztül, üzleti utam pl. nem volt, s feltétezem, nem is lesz, elsősorban nyaralókat képzelek el. Ülnek fent és mennek az ismeretlenbe és jó nekik. Mindig jobb nekik, mint nekem idelent.

  Milyen jó lehet elmenni, nem is az el miatt, de a menni! Na jó, az el is, melegebbre, tengerebbre, szebbre, kedvesebbre. Az a fura a kondenzcsíkban, hogy csak addig tudom elképzelni, hogy ülnek a repülőn és tovább nem. Nem tudok belehelyezkedni az utazásukba, ez persze az én szegénységem, és az egészből csak a sznob csehovi elvágyódás marad. De mondjuk Moszkvába pont nem mennék, ami megintcsak az én korlátoltságom, mert miért ne? És ahogy nem tudom elképzelni, milyen lehet fent és másfelé, ugyanígy nem tudom, milyen volt a múltban. A saját múltam olyan távoli, mint az idegenek a repülőn 

  Tudom, hogy a gyerekek is voltak kicsik, babácskák, akik nem aludtak fél évig. Tudom, hogy imádtam  őket, de nem tudom már, milyen volt. Ha most látok egy kisbabát, egy szépet (mert annyi csúnya, nem szimpatikus gyerek van, ez tény és kár valami képmutató mondat mögé bújni "minden gyerek szép", pfuj, dehogy), elfog a vágy, legyen újra nekem is. Mert  hiába kutatok az emlékeimben, nem tudom már, milyen volt a puha, illatos, kiszolgáltatott kis testet szorítani, aki csak az enyém. Miért nem jön elő újra ez az érzés, hisz ha újra és újra átélhetném, nem vágynék rá.

  Csodálatosak a kisbabák és emiatt jó nagyon nőnek lenni, de olyan hamar eltelik az a kis privát idő, amíg csak a tieid (és talán apáé:). Persze ez sem igaz így, hiszen annyi minden történt, amíg kiskamaszok lettek, nem az idő volt gyors, hanem az emlékek törlődése. Alig emlékszem bármire az első évekből, az állandó fáradtságon kívül. Oviból meg csak a sok betegeskedés maradt meg. Milyen jó lenne, ha egy idegen kisbaba látványa, érintése, madeleine-ként előhívná a saját emlékeket. Az eltűnt babák nyomában.

   Mindig különleges viszonyom volt a gyerekekkel, valami cinkossággal fordultak felém, talán mert őszintén nyitni tudtam feléjük és már egész kiskoromtól kezdve vágytam gyerekre - ovisként egy nagy babaalbummal aludtam. A gyerekvágyam aztán felborította az életem, és 30 évesen mindent hátrahagytam, hogy teljesüljön. 

  Amióta az eszemet tudom 3 gyereket szerettem volna, aztán beértem kettővel, mert nem voltak jók a terhességek, a szülések, sokat voltam egyedül, sokat voltam magányos. 

  Fantasztikusak a gyerekek, amíg el nem rontjuk őket. Olyan nyitottak, előítéletmentesek, érzékenyek, nagylelkűek. Például elképzelhetetlen, hogy 2 idegen felnőtt egyből beszédbe elegyedjen, előbb felmérik egymást, puhatolóznak, játszmáznak, csak utána veszik fel a kapcsolatot. Ezzel szemben a gyerekek, ha egy nyelvet beszélnek, már barátok is lehetnek. Saját példa: 8 éves kislányom az olasz tengerparton magyar szót hallott és egyből oda is ült a 12 éves kislány mellé, én viszont az anyját kezdtem méregetni - miért ennyi smukkban jött a strandra, de rusnya a műkörme, miért nem megy a vízbe. Ilyen a felnőtt (én), olyan a gyerek (miniéén). 

  De talán mégis jó, hogy nem éljük át újra és újra a múltat, hiszen nem csak a csodás babatest van, de a testvér halála, a totálkáros karambol, az utált vidéki nyarak, a fájó szerelem is. 

Nem kell a kondenzcsíkos boldogság, az empátia - a beleélés lélektana, itt vagyok és nem vágyódom el (haha, dehogynem).