Rég voltam itt, beteg lett ugyanis a kisfiam (8) és a torokvírus-hányás-láz kombó (ez is az a hülye fiataloskodó divatszó, amit már agyonhasználtak, ezért rühellni való és sosem írtam még le, ki nem mondtam - csak fel ne olvassam, amit írok! - úgyhogy most használom először és remélhetőleg utoljára) nem sok időt hagyott másra. Aztán megkezdődtek a karácsonyi előkészületek is, öko csomagolás, sütések tervezése (bele merjek vágni a bejglibe, vagy zserbóba? nem fogok), takarítás.

   De atyaég, ki sem írtam a fbookra, hogy beteg a gyerek és most mit csináljak és így néz ki szegény! Mondjátok meg őszintén, kezetek a szívetekre és God save the Queen vagy Wish you a Merry Xmas, mindegy, de normális ez? Mit művelünk, és különösen műveltek a közösségi oldalakon?

   Diplomás, felsővezető, magukat marha értelmesnek gondoló felnőttek köszöntik fel a fbookon gyereküket (aki baromira nincs is fent), feleségüket (aki valszeg a szomszéd szobában főz, rosszabb esetben szintén a fbookot nézi és szivecskékkel köszöni meg "párjának", hogy megemlékezett születésnapjáról, ahelyett, hogy átkiabálna "bazmeg Sanyi, a szemembe mondjad, ha mered!"), siratják itt szüleiket, kutyájukat-macskájukat. 

   A legszebb mikor teljesen intim dolgokat kötnek a 200-600 ismerősük orrára. "Boldog születésnapot drágám, neked van a legcsodálatosabb melled a világon és reggel, mikor meglátom, egyből forogni kezd velem a világ és életem, neked köszönhetem a két szép csodás gyerekünket, akikkel 8 órát vajúdtál és ahogy mosolyogsz rám, az feledteti minden bánatom, még sok ezer évet veled, az én drágámmal, életemmel!!! <3". Diplomások! Persze, ezek sem jobbak semmivel a pékeknél, vagy postásoknál, dehogy, csak mivel tanultak pár extra évet, azt gondolná az ember, világlátottak, többet gondolkoznak, széleslátókörűek, érzelmi intelligenciájuk is fejlettebb.

   Sok baj van ezekkel a posztokkal, azon kívűl, hogy mi közöm van hozzá, hogyan szereti a férjét, aszonyát, gyerekét - aki nem is olvassa, hisz nincs fent! -, hogy hiányzik neki a halott kutyája, akiről képeket is nyom a poszt alá (???), szóval ezeken kívűl egy csomó ember lelkébe gázol. Hány magányos, elhagyott, elvált, özvegy, kutyátlan, szorongó ismerőse lehet egy embernek? És ezektől a hamis boldogságot, nem létező szeretetet árasztó posztoktól szegények nagyon kényelmetlenül fészkelődhetnek a székükön, hisz nekik miért nem jut az almamellű nőből, a kitűnő tanuló gyerekből (a biziket is tolják, de az ovis ballagást is, mert milyen ügyes ez a gyerek, elvégezte simán a 3 év legó-takony-cipőfűzés kurzust is), a tengeri nyaralásból, a 21 perc alatt szigetkör-ből, az óriási családi kirándulásokból, a csodálatosra sikerült süteményekből? De persze főleg abból a hatalmas szerelemből, ami még 10-20-30 év után is lángol az imádott nő/férfi iránt, olyannyira, hogy ezt már publikusan kell megvallani! Kíváncsi lennék, személyesen mit csinálnak egymással.

   Rájöttem ám: ezek mind magányosak, piszok magányosak! Azért teszünk fel zenéket, kutyapártos marhaságokat, filmrészleteket, idézeteket, hogy reakciót váltsunk ki, hogy terjesszük, ami nekünk tetszik és másoknak is tetsszen! De mikor valaki a közösségi hálón vall szerelmet évek óta a birtokában lévő nőjének, arról mit gondoljunk? Valszeg az asszonynak nem mondja, nyilvánosan teszi, hogy mindenki lássa, náluk minden a legnagyobb rendben van. De nem gyanús ez kicsit?

   A legviccesebb mégis az, amikor a 3-6-12 hónapos gyerekeket köszöntik a facebookon! Hát hova tegyük ezt? Mert ha villogni akarunk vele, mert szép az a gyerek, ügyes az a gyerek, akkor tegyünk ki egy képet róla: "Milánka 1 éves". De miért kell "Isten ltessen Milánka!"? Bár gyereket a facebookra a sok pedofil kénye kedve szerint kiszolgáltatni, hm. És miért vannak  fent a lányom 8-9 éves osztálytársai? Olyan képekkel, amiken 13 évesnek néznek ki!?

   Mi ássuk a gödröt magunknak, a gyerekeinknek, az egész elmagányosodott társadalmunknak és persze a Földnek, de néha megfoghatnánk az ember/asszony fülét és a szemébe mondhatnánk direktbe, csak neki "Ide igyelj anyukám, jó, hogy vagy nekem!", minden lájkvadászat nélkül.

képek: unsplash.com

Marrakech Nemzetközi Fimfesztivál - idén 18. alkalommal rendezik meg november 29. és december 7. között a marokkói filmmustrát. Itthon nem sokat tudunk róla, noha már háromszor is szerepelt a versenyben magyar film. 2018-ban a Tegnap, 2014-ben a Délibáb és 2007-ben Bogdán Árpád filmje, a Boldog új élet. 

Érdemes vizuális memóriánkba vésnünk ennek a kedves, nagyfülü mókusnak a fejét, ő ugyanis Moulay Rachid marokkói herceg őméltósága, aki a filmfesztivál alapítványának elnöke. Ha ő nincs, most nem írnánk semmiről, Marrakesh nem buzogna ma a sztároktól és Harvey Keitel sem kortyolgatna mentateát ezekben a pillanatokban.

Az idei zsűrielnök, kedvenc Tilda Swintonunk és szettje a minap.

A fesztivál jelenleg is zajló programjában tisztelegnek Robert Redford és Bertrand Tavernier munkássága előtt. Nagyon hangsúlyosak az ausztrál filmek, levetítik többek között a '75-ös Peter Weir remeket, a Piknik a függő sziklánált (alább a fantasztikus Gentle People-Aphex Twin mix klipjében a film néhány kockája),

Geoffrey Rush Ragyogját (1996), az 1994-es Muriel esküvőjét. Az idei versenyben 14, mindenféle nációjú film szerepel. Az ausztrál Babyteeth, a brazil-francia-német La Fiévre, a szaud-arábiai Last visit, a marokkói Le miracle du saint inconnu, a szerb Mamonga, a tuniszi Tlamess, az amerikai Mickey and the bear, az indiai Bombay rose, a kolumbiai-belga-brazil-francia Valley of Souls, az angol Lynn and Lucy, a dél-koreai Scattered Night, ami egy válást dolgoz fel,  a kínai Mosaic portrait, ami már Karlovy Varyt is megjárta, a szenegáli Pére de Nafi és az olasz Sole.

A Conversation with programban a nézők találkozhatnak és kötetlenül beszélgethetnek is kedvenceikkel, idén a mi kedvencünk, Marion Cotillard,

a Patersonból megismert gyönyörű Golshifteh Farahani, a hajfestékkirály és Sundance Kid Robert Redford és a birkenstock papucsos Harvey Keitel

is kapható egy csevejre - micsoda mázlisták ezek a marrakeshiek!

Forrás: http://www.festivalmarrakech.info/en/, imdb, facebook

  Újranéztem a Madison megye hídjai, (vagy A szív hídjai) című filmet. Miért? Mert előtte nem is véletlenül, de rákerestem a Zuhanás a szerelembe (Falling in Love) című szintén Meryl Streep mozira, jól megnéztem (pozitív meglepetés, hogy fent van az hbogo-n) és nagyon tetszett. A film alatt valaki azt írta kommentben, hogy gagyi és ha ebben a témában jót akarunk látni, akkor nézzük meg a Madisont. Megnéztem és cáfolnom kell.

  A Zuhanás a szerelembe szerintem csodaklassz a kliséivel együtt. Azért szuper mert a fiatal De Niro és a fiatal Streep iszonyatosan passzol egymáshoz, "működik a kémia", szokták mondani, de tényleg. Nagyon jók a mellékalakok is, egy percig sem kérdőjelezem meg, hogy De Niro (Frank) lép a felesége mellől és belezúg Streepbe, egyszerűen azért, mert Frank neje egy enyhén bandzsa, helyes, de középszerű nő, aki még a gyerekeiket sem nagyon szereti. Molly (Streep) persze, hogy ugrik a férje mellől, aki egy visszataszítóan vékonyderekú, feminin göndör ürge (mondjuk itt kicsit elgondolkoztam, minek ment egyáltalán hozzá ehhez az alakhoz? külsőre borzasztó, belsőre meg nem sok minden derül ki róla).   Mellékszereplő, de csodálatos persze Harvey Keitel is (tényleg, hova tűnt mostanában?), az elvált blazírt barát, és Dianne Wiest (ó, Hannah és nővérei!) az élvhajhász barátnő. Frank, a főszereplőnk, az a vonzó, sármos pasas, akit ha meglátsz a karácsonyi tülekedésben, tuti nem felejtesz el, pláne ha még neki is mész! Streep Mollyja pedig olyan törékeny, légies, védelemre szoruló szőke cica, amilyen Streep nem  nagyon szokott lenni, mert egyszerűen nem ez a típus, vagy nem ezt látják bele a rendezők, de itt nagyon jól áll neki a karakter. Egy-két vonatút, néhány összeütközés és véglegesen egymásba habarodnak.

  Ezzel szemben a Madison óriási csalódás. Láttam már, persze, akkor tetszett is, de most 40 fölött már több kell a könnyzacskóimnak és reálkritikus énemnek - bár más esetekben jóval kevesebb is elég. A Fallingnál pl. akkor kezdtem megállíthatatlanul sírni, mikor De Niro mégis odaért az állomásra, ahol Streep már órák óta várta és félrehúzva átölelte (először), összepuszilta (először) és azt mondta "I love you, I do".

Szóval a Madison óriási csalódás volt most. Először is borzasztó  a színészválasztás, nyitásnak Streep két felnőtt gyereke jelenik meg a színen, akik bornírt, ellenszenves alakok és rossz rájuk nézni. Aztán itt van a rendező Eastwood, aki magára osztotta a bohém fényképész szerepét, de kérem, már öregember (65), nem passzol hozzá a hős szerelmes szerep, ahogy a sokkal fiatalabb Streep (46) sem. Itt nincs meg a kémia, hiába jók a színészek, egyszerűen zavar Eastwood mindenhol büszkén felbukkanó ráncos teste, a korkülönbség, a hiteltelenség. A történet meg merő giccs, nem is hiszem el: egy pali, aki a világot járja és kvázi az a munkája, hogy vagabund, élete végéig szereti a vidéki háziasszonyt? Hogyan? Miért?

  Ráadásul Streep karaktere azon kívül, hogy unatkozó háziasszony, aki többet akart az élettől (ki nem, ugye) nem indokolja, hogy a világot már keresztül-kasul bejáró Frank életének szerelme legyen. Francesca helyes persze, intelligens, és az ő részéről érthető is a tapasztalt művészlélek iránti vonzalom. De azért az is röhejes, ahogy a fotós Franket tisztálkodás közben nézi nyálcsorgatva. Eastwood teste itt már 66 éves, inas, ráncos, nem a Thelma és Louise BradPittje. És hát Francesca férje sem petyhüdt, vagy kövér, sőt, mivel a farmon dolgozik, bizonyára szintén izmos, erős, akkor miért kell Francescának Frankért epekednie? De az igazi kérdés az, hogy Frank miért vonzódik ennyire Francescához. Lehet, hogy testileg is nagyon passzoltak, az éjszakájukba (szerencsére?) nem látunk bele olyan mélyen, de még ez is kevés. 

  A film vége meg, a kvázi tanulság, már tényleg az arcpirítóan közhelyes-röhejes kategória: a két randa, antipatikus gyerek, miután megérti anyjuk szenvedélyét, rendet tesz saját háza táján, vagyis a férfi összecsókolja és újra megszereti (?) kotnyeles, idegesítő feleségét, Francesca lánya pedig hűvösen lerázza férjét (= végre a sarkára áll?:).

Ráadásul az idő is elszállt fölötte, lassú, vontatott, nem úgy mint a Falling, noha ez '84-es, a Madison pedig '96-os.  De hát így van ez, ha valami igazi, akkor kiállja az idők próbáját, ha viszont hamis...

Ha rám hallgattok, a sötét téli estén, mikor romantikára vágytok, vagy egyszerűen csak megsiratnátok szürke és szerelem mentes/terhes életeteket, a Fallingot nézitek meg és nem a Madisont.

Képek: imdb

A Katonás zaklatás-ügy eljárásában tökjó, hogy a Katona kiadott egy közleményt és ezzel egy kicsit előrement a dolgoknak. Hivatalossá tette, ami eddig nem történt meg még egyszer sem. Sározták Sárosdit, "agyonverték" Martont, hogy csak a legnagyobb botrányokat említsük, de hivatalos állásfoglalás egy intézménytől sem jött, főleg nem a botrány kirobbanása előtt. Hogy mit nem ért a primitív origo?

   Azt, hogy a Katona miért nem elégíti ki a kíváncsiságát, miért nem nevezik meg az elkövetőt, a bűnöst és ezt miért nem teheti ki jól a címlapra az origo.hu, "a balliberális rendezőről mindig sejtettük, hogy csúnyán bánik a rendes magyar anyákkal, tessék, igazunk lett" - örvendezne az origo. Nem túlzok, mert undorító az oldal fröcsögő, ordibáló agresszív cikke (lásd fent). 

   Különben, ha nagyon kíváncsiak vagyunk, mint pl. én, akkor leszűkíthetjük két névre a kört - az index cikkének segítségével. Hiszen ott van fehéren-feketén, hogy egy májusi bemutató köthető az illető nevéhez, na ilyen sincs tízszámra a Katonában. 

   Laikusként azt gondolom, nincs teljesen igazuk a kritikusoknak (index, Karácsony, origo) abban, hogy a Katonának mindenképp nagy dobra kellett volna vernie az illető nevét.

1. A színház valszeg konzultált jogászokkal, akik ezt így gondolták helyénvalónak - a színházra nézve.

2. A színházi világ egy belterjes kör, sejtésem szerint, ahogy a Katonában megszületett a közlemény, 5 percen belül már a többi színház és az Egyetem is tudta, hogy kiről van szó, kitől kell óvakodni. 

3. Ha a 2. pontban igazam van, akkor a név felfedése csak a népnek kell, hogy legyen min/kin csámcsogni (panem et...).

4. Azon morfondírozom, vajon véletlen-e, hogy épp most robbant ki ez az ügy. Nincs-e összefüggésben azzal, hogy a színház igazgatója épp egy ilyen témájú filmben főszereplő. Persze nem azt gondolom, hogy ez reklám lenne, dehogy. Hanem most sokat nyilatkozik itt-ott (wmn.hu, Narancs), és épp a wmn-en elég határozott fellépést kér rajta (helyesen) számon az újságírónő a metoo-val kapcsolatban. Persze lehet, hogy ebben csak annyi van, hogy minden mindennel összefügg ("tout se tient" mondhatná Deneuve, akinek szintén markáns véleménye volt a metoo-ról) - a film, az igazgató, az ügy mind most kulminál a véletlenek szomorú összjátékának köszönhetően. 

vagyunk a karácsonnyal. Nálunk az a szokás, hogy a nagyobb család körében csak a gyerekeknek veszünk ajándékot. Jól is van ez így, mert honnan tudnám én, mit kíván a férjem 38 éves húga, vagy az én 47 éves unokabátyám, akiket minden évben csak karácsonykor látunk műbáj közepette. Így hát fókuszálunk a gyerekekre. Na, ez sem könnyű, mivel 6 szinte idegen gyerekről van szó. Most tudtam meg, hogy az egyik pl. már nem kiscsoportos, hanem elkezdte az iskolát. Tényleg csak évente egyszer látjuk őket.

   Kivétel 2, akiket nyáron is, ősszel is, szóval velük szorosabb a kapcsolat, de mivel mindenki Pesten lakik, csak mi vagyunk a szívó ágon vidéken, nem egyszerű. De a kari mindig eljön és a gyerekeket boldognak akarjuk látni. Idén viszont a Müller segítségével kifogtunk a karácsonyi őrületen. Történt ugyanis, hogy november 11-re óriási akciót hirdettek és sajnosszerencsére  a kezünkbe került a játékkatalógusuk. Hát elrohantunk esőben, szélben, 40 km-rel arrébb, hogy beteljesítsük az álmokat. Egyszerűen gratulálnom kell magunknak és tegye ezt mindenki, ha november 2. felére már végzett a bevásárlással. 

   Drága a Müller, puccos a Müller, ok nélkül is csábít a Müller, de mi itt 4 gyereknek is találtunk szuper áron szuper ajit - társas, legó, baba. Kicsit még átpattantunk a szomszéd Régióba is, ahol feltettük a koronát, vagy az í-re a pontot - vagy inkább a csomagolópapírt. Kb. ez az egész így done. Kivéve anyámékat, ott már van egy pulcsi, de anyám még hátra van a kari közeli szülinapjával, úgyhogy mégsem vagyunk még teljesen készen. Na meg a férjem, aki nem tud kitörni az autó-teló-laptop bűvkörből. Most akkor neki mit? 

   Karácsony a képmutató: egy évben egyszer megdobjuk egymást ajándékokkal és úgy csinálnuk, mintha érdekelne mi van a másikkal. Bezaba, bájolgás. Mondjuk a karácsony mindig ilyen volt, szó se róla. Én a kis karácsonyt szeretem a legjobban, amibe csak a szoros család tartozik, anya, apa, gyerekek. Most apámék, gyerekek. 

   A 10,5 éves kislányom azt mondta, nem csak az ajándékok miatt szereti a karácsonyt, hanem a hangulata miatt is,  és arra a pár percre gondolt, amíg a félhomályban elénekeljük együtt a Mennyből az angyalt, gyertyát gyújtunk, csillagszórózunk. Ezután apám neki áll halat sütni a konyhában, mert "annak meg kell lenni időre", persze senki sem éhes egész este. Aztán 5 perc és elillan a varázs, mert kb. ennyi kell, hogy feltépjék a csomagolópapírokat. Sajnos ennyiből antiökó vagyok, de ez a gyerekek kifejezett kérése, szép csomagolópapír kell. És el is illant az egész. 

   Az évek alatt rájöttem, hogy a várakozás a legjobb az egészben, és főleg a kicsik izgalma és a boldogságuk, ha megkapják, amit vártak. Visszatérő poén, hogy mivel nem adunk oda mindent 24-én este - másnap reggelre is hagyunk - Apám sóbálvánnyá válva áll a fa alatt és felsorolja a hiányzó cuccokat. "De hol a rendőr legó? És a Rumini? Meg az a kis rózsaszín izé? Ez nem elég a gyerekeknek." Anyám hiába kacsingat, majd tipor a lábára. Persze nekünk csak annyit kéne mondanunk: "A szekrényben." - oszt kész. 

   A kondenzcsík mesterségesen létrehozott felhő, ami a repülőgép után látható légköri jelenség. Nem, sosem gondoltam felhőként a csíkokra. Azt akarom csupán a kondenzcsíkokról mondani, hogy szimbólumok, a máshol lét jelképei. Ha felnézünk, ott egy repülő, utána marad a csík. Sokszor gondolok arra, hogy a repülőn ülők vajon hova mennek és mi célból. Mivel én még csak nyaralni mentem a levegőn keresztül, üzleti utam pl. nem volt, s feltétezem, nem is lesz, elsősorban nyaralókat képzelek el. Ülnek fent és mennek az ismeretlenbe és jó nekik. Mindig jobb nekik, mint nekem idelent.

  Milyen jó lehet elmenni, nem is az el miatt, de a menni! Na jó, az el is, melegebbre, tengerebbre, szebbre, kedvesebbre. Az a fura a kondenzcsíkban, hogy csak addig tudom elképzelni, hogy ülnek a repülőn és tovább nem. Nem tudok belehelyezkedni az utazásukba, ez persze az én szegénységem, és az egészből csak a sznob csehovi elvágyódás marad. De mondjuk Moszkvába pont nem mennék, ami megintcsak az én korlátoltságom, mert miért ne? És ahogy nem tudom elképzelni, milyen lehet fent és másfelé, ugyanígy nem tudom, milyen volt a múltban. A saját múltam olyan távoli, mint az idegenek a repülőn 

  Tudom, hogy a gyerekek is voltak kicsik, babácskák, akik nem aludtak fél évig. Tudom, hogy imádtam  őket, de nem tudom már, milyen volt. Ha most látok egy kisbabát, egy szépet (mert annyi csúnya, nem szimpatikus gyerek van, ez tény és kár valami képmutató mondat mögé bújni "minden gyerek szép", pfuj, dehogy), elfog a vágy, legyen újra nekem is. Mert  hiába kutatok az emlékeimben, nem tudom már, milyen volt a puha, illatos, kiszolgáltatott kis testet szorítani, aki csak az enyém. Miért nem jön elő újra ez az érzés, hisz ha újra és újra átélhetném, nem vágynék rá.

  Csodálatosak a kisbabák és emiatt jó nagyon nőnek lenni, de olyan hamar eltelik az a kis privát idő, amíg csak a tieid (és talán apáé:). Persze ez sem igaz így, hiszen annyi minden történt, amíg kiskamaszok lettek, nem az idő volt gyors, hanem az emlékek törlődése. Alig emlékszem bármire az első évekből, az állandó fáradtságon kívül. Oviból meg csak a sok betegeskedés maradt meg. Milyen jó lenne, ha egy idegen kisbaba látványa, érintése, madeleine-ként előhívná a saját emlékeket. Az eltűnt babák nyomában.

   Mindig különleges viszonyom volt a gyerekekkel, valami cinkossággal fordultak felém, talán mert őszintén nyitni tudtam feléjük és már egész kiskoromtól kezdve vágytam gyerekre - ovisként egy nagy babaalbummal aludtam. A gyerekvágyam aztán felborította az életem, és 30 évesen mindent hátrahagytam, hogy teljesüljön. 

  Amióta az eszemet tudom 3 gyereket szerettem volna, aztán beértem kettővel, mert nem voltak jók a terhességek, a szülések, sokat voltam egyedül, sokat voltam magányos. 

  Fantasztikusak a gyerekek, amíg el nem rontjuk őket. Olyan nyitottak, előítéletmentesek, érzékenyek, nagylelkűek. Például elképzelhetetlen, hogy 2 idegen felnőtt egyből beszédbe elegyedjen, előbb felmérik egymást, puhatolóznak, játszmáznak, csak utána veszik fel a kapcsolatot. Ezzel szemben a gyerekek, ha egy nyelvet beszélnek, már barátok is lehetnek. Saját példa: 8 éves kislányom az olasz tengerparton magyar szót hallott és egyből oda is ült a 12 éves kislány mellé, én viszont az anyját kezdtem méregetni - miért ennyi smukkban jött a strandra, de rusnya a műkörme, miért nem megy a vízbe. Ilyen a felnőtt (én), olyan a gyerek (miniéén). 

  De talán mégis jó, hogy nem éljük át újra és újra a múltat, hiszen nem csak a csodás babatest van, de a testvér halála, a totálkáros karambol, az utált vidéki nyarak, a fájó szerelem is. 

Nem kell a kondenzcsíkos boldogság, az empátia - a beleélés lélektana, itt vagyok és nem vágyódom el (haha, dehogynem).